(szabadvers a jelen (cseppet sem steril) kórtermeiben boncolásra ítélt múltról.)
A gondosan előhívott röntgenfelvételen
apró mellkasunkban óriási szívünk
még mintha egyszerre lüktetne,
ám kicsikét balra pillantva tüdeinkben
már visszafordíthatatlan' burjánzik a rák,
és mint a kiszáradt fatönkbe vágott rozsdás balta
hasítja szét életünk összegabalyodott fonalát
Milyen kár.
Mondja fölénk hajolva egy megsárgult köpenyes doktor
amint megigazítja szemüvegét,
majd szikéje a szürkülő húsba vág
és hogy valóban meghaltunk-e, vagy csak mélyen alszunk,
neki mindegy már.
Ahogy tulajdonképp nekünk is.
A beteg-zölden csillogó csempére száradt
(egykor erdei patakként zubogó) vérünk
majd unott arcú takarítónők mossák fel
és megcsömörlött gondnokok tapossák el
a hamvadó cigarettavégeik
kopott barna cipőikkel
és mi csak üveges tekintettel, bénultan bámulunk
a gyógyszerszagú Semmibe.
Milyen kár.
Gondolhatta, ki látta
amint kajánul kacsintva egyet
kéjesen zabálta fel mindenünk
a kór.
Lehetett volna másképp.
A diagnózis mégis halál,
vagy legalábbis lassú rothadás.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.