(szabadvers a jelen (cseppet sem steril) kórtermeiben boncolásra ítélt múltról.)

A gondosan előhívott röntgenfelvételen

apró mellkasunkban óriási szívünk

még mintha egyszerre lüktetne,

ám kicsikét balra pillantva tüdeinkben

már visszafordíthatatlan' burjánzik a rák,

és mint a kiszáradt fatönkbe vágott rozsdás balta

hasítja szét életünk összegabalyodott fonalát

Milyen kár.

Mondja fölénk hajolva egy megsárgult köpenyes doktor

amint megigazítja szemüvegét,

majd szikéje a szürkülő húsba vág

és hogy valóban meghaltunk-e, vagy csak mélyen alszunk,

neki mindegy már.

Ahogy tulajdonképp nekünk is.

A beteg-zölden csillogó csempére száradt

(egykor erdei patakként zubogó) vérünk

majd unott arcú takarítónők mossák fel

és megcsömörlött gondnokok tapossák el

a hamvadó cigarettavégeik

kopott barna cipőikkel

és mi csak üveges tekintettel, bénultan bámulunk

a gyógyszerszagú Semmibe.

Milyen kár.

Gondolhatta, ki látta

amint kajánul kacsintva egyet

kéjesen zabálta fel mindenünk

a kór.

Lehetett volna másképp.

A diagnózis mégis halál,

vagy legalábbis lassú rothadás.

Partot érve igyunk

pertut az érkezésre

és a Bikavérre Tokaji Aszút töltve

pislogva figyeljük

a tovapergő perceket.

Peruban repüljünk

egy szőnyegen tovább,

hogy Prágában a szállodai szobában

egy ágyban ébredjünk

és egymáshoz bújjunk félálomban

egy kicsit még.

Ha eleget pihentünk

kimegyünk az állomásra

és mint látomásra ami tovaszáll

úgy ugrunk fel gyorsan a pesti gyorsra

majd szállunk le a Keletiben

egy olcsó gyrosra.

Hazafelé a vagonban

A piszkos ablakon át

az önmagát ismételve futó tájat

pásztázva készítem fel

magam a végső vallomásra a sárga

lámpafényben.

De ehelyett reggelente

ropogó porcok percre pontos percegése

ébreszt az óra berregése előtt,

és hívja fel figyelmem

a legfontosabb napi étkezésre.

 Hát persze.

Tip-top.

Lehetetlen látkép.

Lábnyomok a lakótelepi hóban.

Mintha tevéket látnék.

Evégett értékelem át

a meséket újra agyamban,

És indulok új útra

magamban, de Veled.

Kip-kop.

Párosujjú paták zaja.

parabola-púpok

pöffeszkedő hada.

Noha látom mint soha jobban,

az egész csak álom,

de gondtalan vágtatok tovább

teveháton, Veled.

Lehet, hogy Te meg Én tényleg?

Vagy csak pár pohár fenekén 

lelt sovány vigaszra a lélek?

Lehet-e a távolság végtelen,

ha csak egy asztal szeli ketté életem?

Bim-bam.

Hajnalt üt az óra

Teveháton térjünk hát

mindketten nyugovóra

Életem.

Az édeskés tésztába vágott éles kés véres

és a cukormázas életkép sem életképes többé.

Rég halott a hal a tortán, a torkán ha kiférne nyögné:

Kénes bűzzel oszoljatok ti is temetetlen döggé!

Kéjes orgiáitok hada úgyis véges.

Rémes, hogy hiába a torta, én ülök tort a végén.

Majd ha már Csonka Pici picit csonka

és hamiskás dingdongja halálhörgésbe csap át,

hátradőlve hallgathatjuk a dögvész harangját

ahogy baritonban bongja, hogy eljött a szabadság

húsotokból készül a húsvéti sonka,

soha nem lesz kegyelem már!

Majd ha reggel atom villan, és élő adásban

vademberek villával vájják ki villalakók szemét,

a reggel kakasszóra hozza a katasztrófa szemétsöprő szelét

senki sem siratja már néhai nímandok tetemét

akkor üdvöz(ü)lünk a való világban

s villámokkal érkezik az apokalipszis.

Majd ha bulímiás bulák buli helyett

lapáttal dobálnak hullákat halomra

narkomán nihilisták képét verik buciból cipóra

akkor már nem hiába állt a bitófa

az akácos hűs lugasa mellett,

amit kellett megtettünk, eljött a kánaán!